Reális Zöldek Klub - A Vallásszabadság ünnepén

Kriza János unitárius lelkésznek, a Pestszentlőrinci Unitárius Templomban, 2020. január 12. elhangzott szent beszéde.

Textus: 2Kor 17-18.
Az Úr ugyanis a Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által.

Ünneplő gyülekezet, kedves rádióhallgatók, Testvéreim!

Mintegy 30 évvel ezelőtt, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet első éves hallgatói – közöttük én is – egy Tőkés László akkori ref. püspök által írt prédikációs kötetet kaptunk ajándékba, melynek fedőlapján kiemelt címként mai textusunk áll: Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság! Akkor – az 1990-es esztendőben –, több síkon is megéltük és átéltük ezt a bibliai igét. Nemcsak lelkileg, Isten szent lelkének szolgálatra való hívását érezve, hanem külsőleg is, a korlátozó kényszertől felszabadulva éreztük a lendületét, a mindeneket felszabadító sodrását és örömét, amikor a szinte áthatolhatatlan sötétség után újra fény áradt az életünkbe. Kelet-Európa megtelt szabadsággal, leomlottak az elválasztó falak és mi töltekeztünk, szinte nem is tudtunk betelni vele, mert annyira hiányzott már. Azok, akik akkor az öreg kontinensnek ezen a részén cselekvő emberként éltek, valószínűleg pontosan értik és érzik, hogy miről beszélek, mert a szabadság félelmet felszabadító csodáját nem lehet elfelejteni…

Hiszem, hogy 1568 januárjában Tordán, ehhez hasonló érzések formálódtak az országgyű-lésen részt vevők lelkében. Mert 1568-ban a tordai országgyűlésen János Zsigmond erdélyi fejedelem és az összehívott erdélyi rendek, a szászok, a magyarok és a székelyek képviselői – a reformáció eszméinek hatására – itt foglalták a világon először törvénybe a vallás és a lelki-ismereti szabadságot, messze megelőzve a művéltségével hivalkodó nyugatot. A törvény al-kotói pedig nem a római jogra, vagy más régi törvénykódexre hivatkoztak a törvény indoklá-saként, hanem a Bibliára, a keresztény tanítás forrására, két szentírási hivatkozásban is – Nem engedik meg senkinek, hogy a tanításért bárkit büntessenek – „mert a hit Istennek ajándéka (Ef 2,8), valamint „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által” (Róm 10,17). Az igaz-sághoz az is hozzátartozik, hogy a törvény meghozatalát a belső egység megerősítését célzó társadalmi érdek hívta életre, mert az végre biztosíthatta a békés társadalmi együttélés lehető-ségét, de ugyanakkor egy nagyon fontos, sokáig elnyomott teológiai tételt iktatott törvénybe: „a hit Istennek ajándéka”. Egyházunk, az Unitárius Egyház, e törvény kimondásától számítja létezést, január 13-a pedig számunkra a vallásszabadság ünnepe, unitárius közösségünk kiemelt ünnepnapja.

Ennek, az egész Európában példa nélkül álló történelmi eseménynek a középpontjában az erdélyi reformáció egyik legkiválóbb képviselője, egyházunk első püspöke, János Zsigmond udvari papja, Dávid Ferenc állt. Mindent elsöprő erővel lángolt lelkében az igazság szüntelen, fáradhatatlan keresése, az igazság utáni olthatatlan lelki és szellemi szomjúsága, a szabadság iránti rajongása, mely egész reformátori munkáját meghatározta. Prófétai lelkesültséggel val-lotta, „Nincs nagyobb esztelenség, sőt lehetetlenség, mint külső erővel kényszeríteni a lelkiismeretet s a lelket, aki felett hatalommal csak Teremtője bír” és mindent elkövetett, hogy ez a gondolat megvalósuljon.

Dávid Ferenc reformációja nem lehetett volna eredményes János Zsigmond fejedelem tá-mogatása nélkül. János Zsigmond a bevett vallások rendszerével lehetővé tette az erdélyi re-formáció kibontakozását, és biztosította a vallásfelekezetek békés együttélését. Ő maga is sokszor hangoztatta Dávid Ferenc szavait: „Istennek képére és hasonlatosságára, jó cseleke-detre újonnan teremtett emberek vagyunk, hogy Krisztus az igaz hit által mi bennünk lakózzék és az ő törvénye a mi szívünkbe beirattassék. A hit Isten ajándéka, mely hallásból van, és a hallás Isten igéje által. A hit szabadság nélkül csak bilincs, a lélek bilincse… A szabadság nélküli, bilincsbe vert lélek csak pince-világosságban sínylődő színtelen virág. A „bércre esett” fa a világosság felé törekszik, s így minden mellette álló fát túl akar nőni. De egyszál magában emelkedik felfelé az ég felé, és nem elnyomva a mellette levőket.” Az elhangzotta arra utalnak, hogy a gondviselő Isten egyik legnagyobb ajándéka a szabadság, mert az Isten igéje nyomán feltörő hit kizárólag belső indíttatásból fakad, nem kényszerből vagy félelemből.

A 21. században, amikor a szabadság kifejezés szinte elkoptatott közhelynek számít az ál-landó ismételgetéstől, a vallásszabadság az egyén elvitathatatlan jogaként értelmezett. Napja-inkban leginkább az kerül előtérbe, hogy a hit, a vallás szigorúan magánügy, imádkozni min-denhol lehet, az ember azt választja, ami neki tetszik, akár teljesen egyéni vallása és világné-zete lehet, ami kizárólag neki felel meg. Ezzel szemben a 16. században a vallásszabadság törvénye a közösség igényét vette figyelembe, a közösségnek joga volt hitelesnek nyilvánítani a tanítást, ez közösségi döntés volt, és az egyén vagy elfogadta a közösség akaratát, vagy olyan közösséget keresett, amely az ő nézeteinek is megfelelt, és őt is befogadta. A kettő kö-zött pedig lényeges a különbség: míg ez első elválaszt, a másik egyesíteni próbál… Mert harmóniát csak olyan lélek tud maga körül teremteni, aki magában már megteremtette (Müller Péter)

A textusként felolvasott biblia rész így kezdődik: „Az Úr ugyanis a Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” Ahhoz, hogy jobban értsük Pál apostol mély hitéből fakadó üzenetét, elevenítsük fel a korinthusi állapotokat a levél írásának idején. Korinthus, a Római birodalom jelentős nagyvárosa volt, kb. negyedmillió lakosa lehetett, a gyülekezet élete ezer szállal kö-tődött a város életéhez – ma azt mondanánk: tipikus nagyvárosi gyülekezet –, nekik írja az apostol buzdításait, tanításait és intelmeit. A gyülekezet tagjai között nagy különbségek vol-tak, sokan, sokféleképpen gondolkodtak a keresztény életről. Egyesek tág értelmezésben élték meg a szabadságot, azt gondolták, hogy nekik mindent szabad, mások pedig egy nagyon szűk mezsgyére korlátozták cselekedeteiket, mindenki a saját helyzetéből adódóan értelmezte a szabadságot. A korabeli görög nyelvben a „korinthusi módon élni” kifejezés egyértelműen az erkölcstelen élet szinonimája volt.

Ebben a nagyon tág dimenzióban igazít el Pál apostol, és állít fel mértéket: a Lélek áll mindenek felett, a Lélek határozza meg a Szabadságot, a bennünk lakozó isteni Lélek az, ami felszabadít és ráébreszt istenképűségünkre. A bennünk lakozó isteni lélek, amit a teremés haj-nalán az élet leheleteként kaptunk, és így lettünk élőlénnyé. A bennünk lakozó isteni Lélek szabja meg szabadságunk korlátait. A bennünk lévő isteni Lélek élő kapcsolatot teremt közöt-tünk és gondviselő Atyánk között, és e kapcsolat elmélyítésében, élővé tételében, a jézusi tanítás által formálódott hit segít. E hitünk által, a szabad akarat döntésével Isten akaratának kívánunk engedelmeskedni, úgy amint ez az akarat az evangélium, a jézusi tanítás lelkiisme-retünkben megszólal. Ez a mi lelki autonómiánk.

Egyszerű, köznyelvi értelmezésben, amikor a szabadságról beszélünk, arra gondolunk, hogy a szabadság azt jelenti, hogy az ember azt csinálhat, amit akar, senki és semmi által nincs korlátozva. Ezért aztán az így gondolkodó ember szinte gyanakodva szemléli az egész világot, folytonosan figyeli a veszélyt, mi az, ami az ő szabadságát fenyegeti. És eközben rengeteget beszél a szabadságról, Soha nem beszéltünk annyit a szabadságról, mint ma, miközben soha nem volt ennyi függőség a világban, mint ma.

Úgy érzem, gyakran éppen azok beszélnek a különböző szabadságokról, akik lelkükben nem szabadok. Mert, hogy lehet szabadnak nevezni azt az embert, aki ok nélkül fél embertár-sától. Lehet-e szabadnak nevezni azt, aki mindig másban látja a hibát bukásért és vélt vagy valós sérelmeket kíván megtorolni? Hogyan lehet szabadnak nevezni azt az embert, aki em-bertársának javait tekinti mércének, és mindent meg akar szerezni, ami a szomszédjának megvan… Képernyőket bámulva hallgatja, hogy mit kell gondolnia és fülén fülhallgatóval zárja el a külvilág hangját, nehogy véletlenül mást halljon meg, mint amit szeretne…
És közben megpróbál lerázni magáról minden kötöttséget, minden erkölcsi normát, amely, még valamiféle mércét jelentene, leráz magáról minden értéket és hagyományt, és szabadság-nak nevezi azt, hogy senki ne szóljon bele abba, miként is rontja el életét. … Mindent eldob, semmit sem javít, legyen az tárgy, házasság, barátság, kapcsolat, mert önmaga megvalósításá-ban semmit sem hajlandó feladni, mert úgy érzi, az már szabadságát korlátozná. Közben kör-nyezetén kizárólag saját maga elviselését és tiszteletét kéri számon. „Légy szabad, tedd, amit szeretnél, kövesd a vágyaidat!” Az eredmény pedig visszás módon az, hogy mindenki ugyan-azt csinálja. Az ilyen szabadságkeresés nem más, mint a szabadságra hivatkozva az élettől való menekülési utak folyamatos biztosítása, miközben csak az egyén van – nincs közösség!
Kedves Testvérem! Amikor az előbb felvázolt „szabadságképek” után hívő emberként, lel-készként (nem tudom másként megfogalmazni) a „világ” szabadságával szemben más irá-nyultságú, az isteni Lélek által nyújtott szabadságról beszélek, egyszerre van könnyű és egy-ben nehéz dolgom. Könnyű, mert van hivatkozási alapom, ahogy első püspökünk Dávid Fe-renc mondta „Nekünk, akik a keresztény nevet viseljük, Krisztusunktól és az Ő tanításától kell függnünk”, de egyben nehéz is, mert az Isteni lélek által nyújtott szabadságot megtapasztalni, folyamatos és kitartó munkát igényel, odafigyelést, törődést, elkötelezettséget jelent.

Az isteni Lélektől kapott szabadság függőség. Függőség az isteni szeretettől, a jézusi taní-tástól, függőség embertársam szeretetétől. És paradox módon ebben a függőségben, amelyben foglalkozom Istennel, a jézusi tanítással, és minél inkább igyekszem magam a jó ügyeknek, az igazságnak és szeretetnek szolgálatába állítani, annál szabadabb leszek. Ez a léleknek a titka: minél jobban a világ felé fordulunk, minél jobban megosztjuk magunk másokkal, annál jobban megtaláljuk önmagunkat és annál szabadabbak leszünk.
Az ember belső szabadsága kötelesség. Kötelességem az isteni kijelentés megismerésében kiteljesedni, Istenben napról napra gyarapodni. Kötelességem megismerni a világban történő megnyilatkozását, hozzá felnőni, benne élni.

A szabadság engedelmesség, de ebben az engedelmességben megőrzöm egyéniségem és lehetőségem van annak kibontakoztatására. Mert ez az engedelmesség a gyermek engedel-messége Atyjának, aki bízik Teremtőjében, mert tudja, hogy ez a bizalom, mindenben javára van.
A Lélek szabadságában élni pedig győzelem gyengeségeim és gyarlóságaim felett! Mert a Lélek sohasem külső parancsra cselekszik, hanem a belső erkölcs parancsának engedelmeske-dik. Igen, akkor vagy szabad, ha semmi olyat nem kell tenned, ha semmi olyat nem kényszerí-tenek rád, amit a lelked nem fogad el. A lelked. Mert van, hogy az elméd elfogadja és meg is tudod indokolni, magyarázni magadnak – mert az ember önmagának bocsát meg a legköny-nyebben – de valahol mélyen egy hang tiltakozik és sóvárog az igazság után. A keresztény élet „szabadságharcát” mindenkinek magának kell megvívnia.
A mi feladatunk, hogy ezt a megélt keresztény szabadságot – melyet szabad akaratunkból önként választottunk – mindenki számára felmutassuk, hitünkből fakadó cselekedeteinkkel és példaadó életünkkel nyilvánvalóvá tegyük környezetünk számára is, hogy ez életszerű és jó. Követendő út, amely a jövőbe vezet. Út, amelyen élet van, amelyen öröm van, amelyen szere-tet van. A mindannyiunkban ott lakozó isteni Lélek kibontakoztatása pedig ebben a megköze-lítésben már nem teher, nem hátrány, hanem egyszerűen emberségünk teljesebb megélésének lehetősége.

Kedves Testvéreim! Hitem szerint, megszületésünkkor mindnyájan magunkban hordozzuk az Istentől kapott lélek csíráját. Mert a Lélek indít az életre. A Lélek ad értelmet az életnek, és ha nem fedjük el arcunk az emberi képmutatás álarcával, ha „tiszták” maradunk, akkor tekin-tetünk őszintén tükrözi a bennünk élő Lélek szabadságát: Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által. – írja Pál apostol.
A Lélek szabadságát megélve, fokozatosan változunk. A változás nem hirtelen történik, hanem fokozatosan-lépésről lépésre. Folyamatként. Ha tartós házat akarunk építeni, erős alappal kezdünk, erre húzzuk fel a falakat, majd legvégül a födémet. Így épül a mi lelki éle-tünk. Van, amihez több, és van, amihez kevesebb idő kell. Néha egy-egy botlás pár téglát lever lelkünk házából, de folytatjuk, javítjuk, épülünk, mert erre hívott el a mi gondviselő Atyánk.

Fokról-fokra. Ez egy folyamat, nem az egyik pillanatról a másikra bekövetkező állapot. A mi unitárius hitelveink ezt úgy fejezik ki, hogy tökéletesedés. Mi unitáriusok úgy véljük, hogy az ember nem bűnnel, hanem jóravaló képességgel születik. Hisszük, hogy szabad akaratának döntése értelmében, az isteni Lélek segítsége által az ember szellemileg, lelkileg szüntelenül gyarapodik, fejlődik, az erkölcsi törvény tiszteletében erősödhetik, és Isten és ember szolgála-tában öntudatosulhat. Bízunk abban, hogy az ember – Isten segítségével – lelki tehetségeit ki tudja bontakoztatni a jó irányába. Ahogy Jézus biztatott: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” – egyetlen mondatban így fejezhetjük ki az unitarizmus lényegét. Ez az életcélunk. És ebben a folyamatban, sosem felejtjük el, hogy Jézus nem a tökély elérését várja el tőlünk, mert e világon egyedül Isten lehet csak tökéletes. Számunkra a folyamat a fontos, hogy lelki, szellemi és erkölcsi értelemben szüntelenül gyarapodjuk, az Úr Lelke által.
Ez egy nehéz dolog, nem mindig vonzó, a világ nem vevő rá. Mert manapság nem vonzó az, amivel sok munka van, ami múló kincsekért nem megvásárolható, amiért meg kell „dol-gozni”, és sokszor bizony szenvedni is érte. A tanítványság elköteleződés. Jézus, mikor köve-tésére hívott nem ígérte, hogy mindig könnyű lesz.

A folyamatnak, a tökéletesedés útjának, vannak magasztos pillanatai. Ezekért a pillanato-kért vállaljuk, amikor megtapasztaljuk az Isteni lélek által biztosított végtelen szabadságot, amikor az imádságban érezzük Isten közelségét, vagy amikor szárnyal a Lélek. Van, hogy úgy jön el a pillanat, hogy nem is számít rá az ember, egy élményben, amikor gyermeked tekinte-tében látod, hogy szeret, amikor hallod és érted szeretteid szavát az életen túlról is, vagy csak egy személyesen neked szóló pillanatban, amit rajtad kívül senki sem ért.

Pontosan 10 évvel ezelőtt, keresztény unitáriusként végigjártam az El Camino zarándok-utat, egyedül gyalogosan, mintegy 900 km megtéve, eljutva egészen a világ végének nevezett településig, az Atlanti óceán partjára. Indulásom okát, nehéz pontosan szavakba önteni, talán indulásom előtt életem egyik keresztútjához érkezve a Lélek szabadságával kívántam tölte-kezni és erőt nyerni. Aki a Lélek végtelen szabadságát keresi, az óhatatlanul is megtapasztalja saját korlátait, emberi lényének és testének kiszolgáltatottsága figyelmezteti végességéből fakadó korlátaira. De ebben a megtapasztalásban a hitében erős hívő lélek mindig megtalálja az Istenre hagyatkozás nyugalmát és ezért nem omlik össze, nem esik kétségbe, nem roppan meg, mert az isteni Lélek ott van: vigasztal, felemel és a legfontosabb: mindig erőt ad a to-vábblépéshez. Tudod, érzed, megtapasztalod, hogy a gondviselő Isten ott van veled életedben és veled marad az életeden túl is. Ez a hit ajándéka, amely Istentől van.
Amikor szabadságod keresed, a benned lévő isteni Lelked keresd. Gazdagodj szabadságod isteni kincsével, hogy tudj Istenhez vezető utat választani a magad és a rádbízottak számára, hogy szabad légy kötöttségeid ellenére is.

A vallásszabadság ünnepén, köszönetet mondunk Istennek, hogy megtartott bennünket, és kérjük őt, hogy szent Lelke erejével segítsen, hogy megőrizzük, és kiteljesítsük azokat az ér-tékeket, amelyekkel az unitarizmus gazdagította az emberi szellemet és művelődést, köze-lebbről a magyar és erdélyi lelkiséget, hogy mi is töretlenül akarjuk átadni gyermekeinknek, a jövendőnek. Ámen.