Reális Zöldek Klub - Fejér Levente búcsúztatója Szegeden

Fejér Levente búcsúztatója Szegeden, az Alsóvárosi Temető kápolna-ravatalozójában történt meg, 2017. január havának 27-dik napján, 11 órás kezdettel.

A bevezető köszöntés után Balogh Zoltán polgári szónok verse hangzott el, melynek utolsó néhány sora így szól:

„Egyre csendesebben állunk./ Siratjuk a múltat, elhunyt szerettünket, /Jövendő sorsunkat,/
S a fájdalom könnyei, lassan-lassan, hitté tornyosulnak!”

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

A búcsúztató általános részének összefoglaló idézete: Petőfi Sándor, Ha férfi vagy, légy férfi című költeményének két versszaka volt, majd a következő memoár hangzott el.

Mély fájdalommal és megrendült szívvel jöttünk el hogy végtisztességet tegyünk és megemlékezzünk Fejér Levente életéről és földi pályafutásáról, aki 1934. június havának 3-dik napján született Budapesten. Szegeden nevelkedett szerény körülmények között élő, 8 gyermekes család tagjaként. Fejér Levente nehéz történelmi korszakban kezdte életét, de tehetségének, szorgalmának és kitartásának köszönhetően nagy tudású és különlegesen sokoldalú emberré vált. Budapesten, a Műszaki Egyetemen végzett, villamosmérnöki karon. 1959. június 1-jén munkába állt a DÉMÁSZ műszaki fejlesztési osztályán, ahonnan 1994 év végén, mint műszaki főtanácsadó ment nyugdíjba. Aktív munkával töltött évei alatt számos kutatómunkát végzett, tanulmányokat írt és publikált. Országos szintű fejlesztési programokban vett részt, konferenciákon adott elő, munkabizottságok és szakmai zsűrik tagja volt. 1956-ban tanúsított hősies magatartásáért állami kitüntetésben részesült, melyet Göncz Árpádtól vett át. Szakmai munkásságát Verebélyi- és Zeusz díjjal jutalmazták, aranydiplomát 2013-ban kapott. Visszafogott társadalmi életet élt, ugyanakkor a környezetpolitikai életben aktívan részt vett. Egyik nagy szenvedélye a fotózás volt, portréi a szegedi művészvilág kiemelkedő tagjait örökítették meg. Tagja volt a Reális Zöldek Klubjának és lelkes természetjáróként rendszeresen részt vett iparági túrákon, rendezvényeken. Nyugdíjas éveiben szenvedélyévé vált a családfakutatás, emellett megmaradt a régi szenvedély is, az olvasás.

Baráti kapcsolatait a múló évek adta lehetőségekhez mérten ápolta és vigyázta. Bár egyedül élt, a család mégis nagyon fontos volt számára. Saját gyermekek hiányában a tágabb családban született gyermekek születését, cseperedését követte szinte atyai büszkeséggel.
Testvérei messze éltek tőle, ki külföldön, ki belföldön, de mindegyikükkel igyekezett tartani a kapcsolatot. Előbb bátyja, Csaba elvesztése, majd öccse, Attila halála rendítette meg nagyon mélyen, ezután az ő egészsége is rohamos hanyatlásnak indult.
Most hogy a mulandóság zord törvénye hosszadalmas súlyos betegség után végleg elragadta őt tőlünk, szerettei ígérik, emlékét szívükben megőrzik.

Ezt követően elhangzott: J. Gyula: Consolatio: „Nem múlnak ők el kik szívünkben élnek” kezdetű költeménye, majd a rokonok és hozzátartozók, a barátok, ismerősök és klubtársak nevében a végső búcsú szavai, azt követően pedig Reményik Sándor: „Viszontlátásra mondom, és megyek” c. költeménye.

::::::::::::::::::::::::::::::::::::::::

A sírnál elhangzott Móra Magda költeménye: „Ha elkerültünk már jó-néhány évet” kezdettel, az urnaelhelyezés és a virágok elrendezése alatt pedig többek közt Verdi Rekviemjéből a Lacrimosa tétel, melynek fordítása:

„Könnyel árad ama nagy nap,
Hamvukból ha föltámadnak,
a bűnösök s számot adnak.”

A búcsúztató szertartást kinek-kinek szíve parancsát követve a Mi Atyánk kezdetű közös imádság, és befejező köszöntés zárta le.