Reális Zöldek Klub - Hogyan vélekedett a Népszabadság újságírója 2001-ben?

Népszabadság 2001-ben a vízlépcsőperről.
Hogyan vélekedett a Népszabadság újságírója 2001-ben a vízlépcsőpert követő jogvita lezáratlan voltáról.

Közzé tesszük Kis Tibor, a Népszabadság újságírójának 2001 nyarán megjelent írását.
Amit Kis Tibor az első Orbán kormány terhére felró 2001-ben, az hatványozottan felróható a Medgyessy-Gyurcsány- Bajnai kormányoknak. A rendszerváltás óta a magyar vízügyi politika a vízlépcső ügyén ökológiai hisztériakeltő környezetvédelmi neonácik, a Duna –Kör minden folyjék, szabadon jelszava alapján folyik.
A jelszó kiváló kendő volt ahhoz, hogy a magyar állami vagyon elherdálásra kerüljön, milliárdok szivattyúzzanak ki az országból.

-----------------------------

Forrás: http://nol.hu/archivum/archiv-21054

Duna: almás
Kis Tibor| Népszabadság| 2001. június 8. |nincs komment

Nem tud másra gondolni az ember, minthogy valahol menet közben elveszíthette a fonalat a bősi magyar kormánybiztos. Ha nem így volna, nyilván nem mondana olyasmiket, mint a mostani pozsonyi kormánybiztosi találkozó után, amikor is azt találta nyilatkozni, hogy Magyarország "nem fog parttalan vitát folytatni Szlovákiával a bősi ügy minden részletkérdéséről". Hát eddig vajon mit tettünk? - kérdezhetnénk vissza Székely Lászlótól, ha volna még egyáltalán kedv a viccelődéshez a vízlépcső évtizedes csődtömege láttán. Vagy kicsit konkrétabban fogalmazva: közelebb jutott-e akár jottányit is a rendezéshez a vízlépcsővita az Orbán-kormány megalakulása óta?

Nyilván nem. De ha valakinek ezzel kapcsolatban lettek volna még illúziói, ezeket Dominik Kocinger azonnal eloszlatta, amikor Székellyel egy időben mélyet sóhajtott a tévékamerák előtt, és a legteljesebb komolysággal az arcunkba nyilatkozta: változatlanul sejtelme sincs arról, miért nem akarja megépíteni Magyarország a nagymarosi vízerőművet.

Mielőtt bárki kezdené sorolni kétségeit a szlovák Bős-kormánybiztos elmeállapotát illetően, gyorsan mondjuk el e helyütt is: Kocinger kétségkívül a legrégibb bősi bútordarab, sok év óta követi figyelemmel a Bős-Nagymaros-probléma összes ágát-bogát. Nála jobban ma senki sem ismerheti a vízlépcsőügyet, amit ő nem tud Bősről, azt valószínűleg nem is érdemes tudni. Ha mindennek ellenére mégis megengedi magának az ironizálást az új magyar rendezési javaslatok kapcsán, az már önmagában is jelzi: milyen komolyan is veheti Pozsony ezeket az indítványokat, amelyeket pedig magyar részről "áttörést ígérőnek" próbáltak bemutatni.

Sőt, adott esetben alighanem még ennél is többről van szó. Kocinger az elmúlt három év tapasztalataiból minden jel szerint azt szűrhette le a maga számára, hogy Budapestet valójában már nem is annyira érdekli Bős; Orbánék feltehetőleg valahol legbelül már leírták az egész vízlépcsőügyet. És Kocingernek tulajdonképpen jó oka van ezt hinni. Hiszen míg korábban azt látta, hogy az egymást váltó budapesti kormányok - igaz, nem sok eredménnyel, de mégiscsak - évtizeden át kezüket-lábukat törték a rendezésért, Orbánék kormányra kerülésével az ügy egyik napról a másikra lekerült a napirendről. Orbánék - alamuszi, de azért nagyon is átlátszó taktikákkal - hagyták ellaposodni a problémát. Kezdték ezt azzal, hogy elődeikkel ellentétben, akik minden elképzelhető alkalmat megragadtak, hogy személyesen győzködjék partnereiket, Orbán és Martonyi elegáns mozdulattal politikai szintről szakértői szintre passzolta le a vízlépcsővitát. Ami pedig a dunai kormánybiztos hivatalát illeti, Székelyék éveken át csak írták és írták javaslataikat, pedig már a hágai perig is hatalmas aktahegyek születtek a szlovák-magyar jogvitában. Ez a borzalmas irathalmaz azóta több ezer oldallal tovább gyarapodott. Közben persze a tárgyalások szüneteltek, víz pedig egyetlen literrel se került több az elterelt Duna-mederbe. E sok-sok új iromány tartalma végül aztán egyetlen mondatban is összefoglalható: több vizet kérünk, cserébe lemondanánk a Bősnél termelt villamos áram ránk jutó hányadáról. Erre az indítványra Kocinger eddig még azt a fáradságot sem vette, hogy unottan fityiszt mutasson, csupán lazán elironizál a "követhetetlen" magyar álláspontról. S mindezt nyugodtan megteheti, mivel pontosan tudja: Pozsony minden tekintetben birtokon belül került Bősnél. A mi szempontunkból az utolsó hajók valószínűleg azzal mentek el, hogy Orbánék a legutóbbi években hagyták teljesen elaludni a bősi ügyet.

Most viszont a választások közeledtével a magyar kormány mintha kezdené érzékelni a lépéskényszert. Azt, hogy a közvélemény látja: a Duna a mi számunkra éppúgy almás egy tetemes szakaszon, mint a folyó elterelése óta mindig is volt. Márpedig Orbánék azt ígérték, hogy ez a helyzet meg fog változni, ha rájuk szavazunk, ők áttörést tudnak majd elérni Bős ügyében. Ez az ígéret lassan számon kérhető lesz - nem Székely Lászlón persze, hanem Orbán Viktoron és a Fidesz más vezetőin. Merthogy annak idején ők ígértek magabiztosan bősi fordulatot.