Reális Zöldek Klub - Reményi Károly: Észrevételek Faragó Tibor és Láng István ... cikkéhez

Reményi Károly: Észrevételek Faragó Tibor és Láng István, a Népszabadságban 20012 november 26-án megjelent cikkéhez:

A Népszabadság, 2012 november 26-án megjelent számában, Faragó Tibor és Láng István: „A karbon kór folytatódik” című írása, szellemes szójátékkal foglalkozik az utóbbi évtizedek egyik kiemelkedő témájával, a klímaváltozás és az emberi tevékenység közötti kapcsolat kérdésével és az eddigi intézkedésekkel. A „KÓR” szóhasználat valóban találó, mert ez betegséget jelent, amit kezelni kell. Egy rossz diagnózis alapján alkalmazott gyógyszer azonban többet árthat, mint maga a betegség, és itt ezzel állunk szemben. A klímaváltozás és az emberi tevékenység során fejlesztett többlet üvegházgázok légkörbe kerülésével okozott felmelegedés túlértékeléséről van szó. Nem kívánok hosszas polémiát folytatni, csupán olyan megállapításokat írok le, amelyeknek részletes kifejtése, bőséges irodalmi tevékenységemben megtalálhatók.

A klímaváltozás elsőrendű felelőseként kinevezett üvegházgázok, különösen a szén-dioxid szerepével számos tudományos, gazdasági és politikai elemzés foglalkozott. A média segítségével az ismert szervezet, az IPCC megadta az alaphangot, és kanonizálta a szén-dioxid elsőrendű felelősségét, és a probléma megoldására a kibocsátás csökkentésének szükségességét. Ez ügyben a tevékenység üstökösszerűen elindult, majd az idők multán, stílszerűen „a légkörbe érve” gyakorlatilag napjainkban megsemmisülni látszik.

Nézzük a téma lényegét:

A Népszabadság cikk, a pár évtizedes folyamatnak kitűnő leírását adja. A további teendők meghatározására azonban néhány gondolatot kifejtek, amelyek a tisztább megítéléshez és a tennivalók helyes irányba tereléséhez járulnak hozzá.

A szén-dioxid ügyben három nagy csoport érdekelt, amelyek szoros együttműködésben tevékenykednek, és egymás létét befolyásolják:

- Tudományos
- Gazdasági
- Politikai

Én elsősorban a tudományos részben mélyedtem el, amelynek a vezető szerepet kellene vinnie (sajnos ez ma már nem mondható el).
A lényeg az, hogy az üvegházgázok (pl. CO2, CH4, N2O, O3 stb.) sugárzás-elnyelő képessége folytán, a Napból érkező energiának, a légrétegek közötti eloszlását befolyásolja. A szén-dioxid koncentráció növekedésével az alsóbb légrétegek hőmérséklete kissé jobban növekszik és a felsőbb (sztratoszféra) kissé csökken. A Föld dinamikusan termikus egyensúlyban van, tehát az egyensúlyt meghatározó globális hőmérséklet gyakorlatilag nem változik (kissé a napsugárzási változásoknak megfelelően, és mielőtt részletes finomságokat kérnének rajtam számon, az elemzések a tanulmányaimban olvashatók). A Föld-felszín hőmérsékletemelkedés szükséges mértéke mérhető adatokkal, nevezetesen a Napállandóval, CO2 koncentrációval, a légkör tömegével, a CO2 emissziós tényezővel, továbbá energetikai, hőtani és sugárzásgyengülési törvényekkel számítható.

Az egyszerű módszerekkel való számítás alkalmazásának helyességét, ilyen végtelen sok paraméteres feladatoknál, két természettudós óriás intelmével és lehet alátámasztani:
Newton: „Ne tételezzünk fel több okot és dolgot a természetben, mint amennyi igaz és elégséges a jelenségek megmagyarázásához”
Einstein: „Mindent olyan egyszerűen kell csinálni, mint ahogyan az lehetséges, de nem egyszerűbben”.

A CO2 és a Föld globális hőmérséklete közötti szoros kapcsolatot (odáig elmentek, hogy korrelációt) korábbi, közelebbi és jelenkori adatokkal is cáfolni lehet. Az igen bő irodalomból csak egy legutóbbit említve: A 2012 júniusában megjelent Nature cikk (Shakun et al., 2012, 49) példát mutat be a klímának és a szén-dioxidnak a szoros kapcsolatát valló, jelenlegi nézetekkel szemben, a késői Miocén (12 – 5 millió évvel ezelőtt) időszakra. A szerzők (University of California, Santa Cruz) állításaikat mélytengeri üledékeken végzett mérésekkel igazolják. Méréseik szerint a késői Miocénben több millió évig a hőmérséklet 5 – 8 oC-kal magasabb volt a jelenleginél, míg a CO2 koncentráció az ipari forradalom előtti szinten mozgott, de példa van a középkori „kis jégkorszak” és jelenkorban az 1940 – 1970-e évek. Újabban már sokan a szélsőséges modellekkel szemben 1 – 2 oC hőmérsékletemelkedést tartanak elfogadhatónak, de a nagy természeti katasztrófák megszaporodását prognosztizálják. Ennek jelenleg nincs tudományos magyarázata, de ez az elmélet statisztikailag sem eléggé megalapozott. A hosszútávon fellépő, néhány tized fokos (esetleg 1oC) hőmérsékletemelkedéssel még nincs tudományos indoklás. Jobb feltételezés az általam javasolt, a néhány éven belül tapasztalható, akár 2 – 4 oC hőmérsékletingadozási hatás.

Gazdasági vonatkozásban nagyon sok terület érintett, beleértve a tudományt is, bár az itt folyó kutatás nagyon sok ismeretet hoz felszínre (kivéve az etikátlan hamisításokat; tévedések lehetnek).
Elsősorban az energetikánál jelentkeztek kedvezőtlen mellékhatások. Az energetikával szemben bizonyos ellenszenvet generált, de ez csak másodlagos probléma. Helytelen azonban, hogy az energia-takarékossággal összekötötték az ÜHG csökkentést. Nem csak a fosszilis energiahordozóból termelt energiával kell takarékoskodni, hanem mindegyik fajtával, a nukleárissal és a megújulóval is (az utóbbi a legdrágább energia, ha sokszor azt mondják ingyen van). Jelentős hatás, hogy a gazdasági értékelhetőséget is torzította, mind az erőművek létesítése, mind a későbbi üzemeltetési költségek vonatkozásában.

A szén-dioxidpiac és kvótarendszer létrehozása már lényegében nyíltan el is tér az eredeti céltól, a tényleges CO2 csökkentéstől. Bár a fejlesztésre való ösztönzést hirdették, a valójában a fejletlenebb, többet kibocsátó, szegényebb országok kvótát venni kényszerülnek a fejlettebbektől, azok továbbfejlesztését támogatva, vagy szén-dioxidadót fizetnek. A piac óriási pénzforgalmat bonyolít le. A fejlett országok gerjesztik a világot, de a vállalásokat nem teljesítik (Kiotó, EU 15).

A politika hamar felismerte, hogy egy jó eszközt kapott, a néptömegek megszólítására. Vonatkozik ez országokon belül, régiókon belül, de leginkább nemzetközi vonatkozásban is. Az IPCC-vel megalkotta saját szervezetét, amelyben gyakorlatilag együtt van a tudomány egy csoportja, a gazdaság, a politika és a média. A végső döntés a politikáé.

A tudományos megalapozottság világszerte jelentősen fejlődött, így a szélsőségek ((aCO2 meghatározó szerepe) visszaszorulnak és ez vezetett el a „koppenhágai szupercsúcs kiábrándító eredményéhez”, majd Rióhoz.

Végre tudomásul kell venni elsősorban, hogy a korábbi, főleg modellekkel „alátámasztott” prognózisokat felül kell vizsgálni, és a valóságos, globális legkisebb hibával, egyszerűen számítható (Newton, Einstein) értékekre kell alapozni. Meg kell szabadítani az energetikai tervezést egy tévesen figyelembe veendő paramétertől és a rendelkezésre álló pénzeket valóságos fejlesztésre fordítani.

Tudomásul kell venni, hogy a jelen évszázadban, nagy valószínűséggel a fosszilis energiahordozóké lesz a főszerep. A fejlődő országok fejlesztését nem lehet megakadályozni egyébként is megalapozatlan megszorításokkal.

Nem túl szívesen vállalkoztam ennek a rövid észrevételnek a megtételére és semmiképpen kívánok vitát gerjeszteni. E kis, elsősorban korábbiakban megalapozott tudományos vélemény-nyilvánítás célja, hogy a klímaváltozással kapcsolatos problémák tisztább megvilágításba kerüljenek. A tudományos megállapításokat nem konszenzussal, hanem érvekkel kell alátámasztani