A 2010. májusi északi árvizek tanulságai
Dátum: 2010. June 15. Tuesday, 21:02 Rovat: Vízügyek
Az okos ember – ezt az Írásokból is tudhatjuk – sziklára építi házát: „Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja”. De, lehet-e okos annak a tájnak embere, ahol nincs szikla, hegy sincsen, csak mély laposokon lehet építkezni, s vizet-szelet álló építőanyag sem mindig található? Lehetett-e ott másra, mint homokra építeni, ahol, ha jött az ár és a szél, s nekizúdult a háznak: „az összedőlt, és romhalmazzá vált”?
A tapasztalatai nyomán egyre okosabbá váló emberiség hosszú, történelmi idők alatt jutott rá, hogy a természetben előforduló víz egyaránt lehet barátja és ellensége. Aki bánni tud vele, ahhoz engedelmes, annak megkönnyíti az életét, a természetéhez igazodó irányításnak enged. Aki azonban hozzáértés nélkül parancsolni akar neki, annak ellenáll. A nyers erőszakot nem tűri, sőt olykor azt meg is torolja. Viszont, hogy a vizeket – természetüknek megfelelően – irányítani tudjuk, az emberek közösségének összefogása szükséges: annak tevékeny belátása, hogy a vizek ellen sohasem elég csupán védekezni, nem elég „szolgálni és szolgáltatni”, hanem hivatást érezve, jó célok kitűzésével „hatni, alkotni, gyarapítani” szükséges vízügyeink mindenkori fejlesztése érdekében.
Hazánk helyzetében az árvizek ellen két módon védekezhetünk: vagy alkalmas, vizek nem járta helyeken építkezünk, vagy a védelemre szoruló építmények értékeknek megfelelő erősségű töltések rendszerével, az érintett emberek összefogásával és a védekezésre elméleti és műszaki felkészítésével országosan megszervezzük az árvízmentesítést és az árvízvédelmet. Az árvizektől, vízállásoktól átmenetileg mentes, a szakemberek által s „béke”-időszakoknak nevezett évek olykor feleslegesnek ítélt anyagi ráfordításai azon az egy éjszakán térülhetnek meg akár többszörösen is, amelyen a magasra áradt vízállás fenyegetéseit sikerült kivédeni.
A 19. század elején megalakult vízi társulatok, a Széchenyi István által életre hívott Tisza-völgyi Társulat, különböző állami vízügyi szolgálatok működése után 1948-ban vízügyeink egésze állami kezelésbe került. 1953. nyara megnyitotta a lehetőségét a nehéziparral szemben a mezőgazdaság fejlesztésének. Ehhez vízre is, vízkár-elhárításra is szükség volt, ezáltal vízügyeink szakszerű, egységes országos irányítására is. Létrejött 1953. október 1-jén a vízügyi főigazgatóság és ezzel párhuzamosan a ma is fennálló 12 vízügyi igazgatóság.
A főigazgatóság élére 1955. decemberében Dégen Imre (1910-1977) személyében új vezető került, aki ezt a tisztséget 20 éven át, 1975-ig töltötte be. A megelőző 25 évben 10-en töltötték be a vízügyek első emberének tekintett tisztséget, az őt követő több mint 25 évben több mint 10-en. A történet-kutatói vélemény szerint Dégen Imre abban különbözött elődjeitől és utódjaitól, hogy ő a vízügyek érdekeit igyekezett képviselni a kormányok előtt, azok viszont a kormányok érdekeit képviselték a vízügyek irányításában.
Az árvizek elleni védekezés az 1954. évi nyári dunai és az 1956. évi téli jeges dunai árvíz során szervezetlen volt és gátszakadásokkal járt. A töltésen nem irányíthatott három vagy négy szervezet: a keveredés csak katasztrófát hozhatott. 2010-ben is kevesebb lett volna az árvíz-kár, ha a vízügyi szak-szolgálat lett volna a kizárólagos irányító. 1965-re a nyári dunai, majd 1970-re a tiszai árvízvédekezés nemcsak szervezett, hanem szakszerű is volt. Dégen Imre nemcsak a vízügyi-, hanem az azt segítő szervezetek felett is kiharcolta az irányítás lehetőségét, s nemcsak hazánk területén, hanem szomszédainknál is jórészt eredményessé tehettük az árvízvédekezést. Dégen Imre azt is elérte, hogy a dunai töltéseink 1,5-2 méterrel magasabbak lettek, tiszai töltéseink nagy részén pedig szélesebb töltés-korona mellett megvalósult a tartós árvízi terheléseket védő mentett oldali 1:5-ös lejtó (rézsű-) hajlás. A belvízi szivattyútelepek torkolati össz-kapacitása a csatornahálózat jelentős fejlesztése mellett elérte a Tisza közép-vízhozamát.
Dégen Imre vezetése alatt az ország lakosságának 22 %-áról 70 %-ára nőtt az ivóvízzel való ellátottsága, és 5 %-áról 35 %-ára nőtt a csatornázottsága. Ugyanakkor ö vezette be a szennyvízbírság intézményét hazánkban. Nagy eredményei, az akkor kezdődő, környezetvédelmet szolgáló intézkedései ellenére a vízügyi szolgálatot „reakciós, klerikális, ellenforradalmár, nyugat-barát és pártszerűtlen elemek” gyűjtőhelyeként jelölte meg egy Dégen Imrét nyugdíjba küldő pártvizsgálat 1975-ben. Ha ez így lett volna, akkor 1989-ben ez érdemmé kellett volna, hogy váljon. Akkor viszont egyesek szerint a vízügyi szolgálat már nem volt eléggé „zöldszínű”. Mindig az éppen időszerű boszorkányüldözésnek lett áldozata. A rendszerváltás után némelyek a vízügyi hivatás tényét is megkérdőjelezni igyekeztek, mondván, hogy elegendő „szolgálni és szolgáltatni”. Hát, akkor hogyan védhettük volna ki az ezredforduló, és főként a 2006. év tiszai és dunai árvíz-csúcsait, ha a védekezés irányítóit és megfogyó létszámú szakmai résztvevőit nem elhivatottságuk tudata vezérelte volna?
A 2010. év Borsod-Abaúj-Zemplén-i árvízkatasztrófáihoz nemcsak a rendkívüli esőzés járult hozzá, hanem a védekezés számos szervezetlensége és szakszerűtlensége, a szakmai irányítás gyakori lehetetlenítése is. Nem feledkezhetünk meg a terület árvízvédelmi műveinek, az összefüggő, erős töltésrendszernek teljes hiányáról, vagy kezdetleges állapotáról. Kevés hírt hallottunk arról, hogy a szlovákiai víztározók jelentékenyen enyhítették az érhullámok erejét, csodát természetesen azok sem tehettek.
Mit lehetne tenni a közeli és a távolabbi jövőben? Röviden: csak árvízmentes, vagy erős és tartós töltés-védelemmel ellátandó helyeken szabadna építkezni, vízügyi szekértők véleményét is kikérve. Továbbá: nagy gondot kellene fordítani a vízgyűjtő-területre is. Nemcsak záportározókkal, hanem a domboldalak vízszintes sáncolásával és terraszolásával. Ez utóbbi a lerohanó vizek erejének megtörésére és azok lassítására alkalmas, hazánkban – sajnos - alig ismert beavatkozás. És ami az egyik legfontosabb: biztosítani kellene az árvízvédekezés vezetésében a vízügyi szakszolgálat kizárólagos elsőbbségét. Jó volna, ha a különböző iskoláink földrajz tanításában évi néhány órát, a tankönyvekben meg néhány oldalt szentelnének annak bemutatására, hogy miként védekezhetünk árvizeink, a magyar föld lényeges veszedelme ellen. Talán annak ismételgetését is abba lehetne hagyni, hogy „a vízügy rákos daganat a nemzet testén”.
*
Az árvizek történetének tanulságai alapján aggodalommal kell szemlélnünk a sok érdemet szerzett hazai vízügyi szolgálatnak az elmúlt évtizedekben történt, napjainkban is folytatódó műszaki és személyi meggyengítését, szétaprózását, mert ahol az egység fellazul, s a hivatástudat elenyészik, a cselekvés ereje is megrokkan. Félve reméljük, hogy Ady Endre szavaiból csak a figyelmeztetés válik valóra:
„S az a szomorú és mindegy,
Hogy jó időben bennünket
Sorsunkra mi sem intett.”
Dr. Vágás István,
okl, mérnök, akadémiai doktor,
a Magyar Tudományos Akadémia Hidrológiai Bizottsága elnöke
6716. Szeged, Székely sor 13/A
Telefon: 62-436-558
|
|