| Jáki – Iszlám – XVI. Benedek |
|
 Forrás: Dr. Soltész Péter matematikus, a Lovas Alapítvány elnökségének a tagja
Jáki – Iszlám – XVI. Benedek
Az “Egy Templeton-díjas lábnyomain” című konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata
Bevezetés
A Jáki Szaniszló nevet először 20 évvel ezelőtt hallottam. Egy francia matematikus-filozófus barátom arról érdeklődött, hogy mi a véleményem a XX. század egyik legnagyobb magyar gondolkodójáról, Jáki Szaniszló atyáról. Látta zavaromat, hiszen soha azelőtt nem hallottam róla. Akkor, ott nem tudtam felfogni, hogy ez bizony elég nagy szégyen, noha nem elsősorban az enyém. Megismerve Jáki Szaniszló hatalmas munkásságát, már csak halála után tudatosodott bennem, hogy ezt a szellemi örökséget bizony nem méltó módon őrizzük idehaza. A Templeton-díjat és egyéb kitüntetéseket is elnyert bencés szerzetes emlékét és szellemi eredményeit főként egy magánalapítvány őrzi az Egyesült Államokban. Itthon a hagyatékgondozás kimerültabban, hogy néhány könyvét megjelentették egyes szerény eszközökkel rendelkező kiadók(pl. Kairosz). A fordítások nagy részét Jáki Szaniszló egyik testvére végezte.
Nagy öröm volt számomra, amikor megtudtam, hogy Jáki halálának 10. évfordulóján emlékülés szerveződött a Győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban “Egy Templeton-díjas lábnyomain” címmel. Ezt tetézte, hogy meghívást kaptam előadás tartására, aminek szívesen tettem eleget.
Matematikus lévén kézenfekvő lett volna Jáki munkáinak matematikai-fizikai vonatkozásaira fókuszálnom. Azt gondoltam azonban, hogy erről egyrészt más is fog beszélni, másrészt az előadásom címében rejlő felismerés újszerűsége és a jelen aktualitásaihoz való illeszkedése megkülönböztetett karaktert ad az előadásnak. Témaválasztásomat az is indokolta, hogy 6 évet töltöttem egy iszlám ország (Tunézia) különböző felsőoktatási intézményeiben, így valamelyest betenkintést nyertem az ottani gondolkodásmódba.
1. Jáki kettős doktori szintű képzettsége
Teológiai doktori disszertáció: ‘Les tendances nouvelles de l’ecclésiologie’, 1950, Szent Anzelm Pápai Bencés Egyetem. Ratzinger bíboros a disszertáció elolvasása után azzal örvendeztette meg Jákit, hogy a dolgozat díszhelyet foglal el a könyvtárában.
Fizikai doktori értekezését Jáki 1956/57-ben V.Hess Nobel-díjas fizikus témavezetésével írta kozmikus sugárzási témában.
Jáki később – nem kis meglepetést okozva – kifejtette, hogy a tudomány és a vallás viszonyát érintő igazi kérdések eredményes vizsgálatának alapfeltétele, hogy a vizsgálódó előzőleg mintegy 10 évet töltsön el valamelyik tudomány tanulmányozásával. Hogy ez mennyire igaz, Jáki kimutatta, hogy éppen azoktól a filozófusoktól (Kant, Hegel,…) ereda legtöbb hamis állítás az adott területen, akiknek a (természet)tudományos képzettsége elemi szinten állt.Csak néhány meggyőző példa: Hegel megkisérelte levezetni a bolygók elliptikus pályáját egyetlen matematikai összefüggés nélkül! Kant ígéretet tett a bolygórendszer kialakulásának tiszta matematikai leírására, holott még a differenciálszámítás elemeihez sem jutott el. És mindezt annak tudatában, hogy az általa lenézett Newton a probléma elrettentő nehézségeire hivatkozott! El lehet képzelni az így végrehajtott vagy beígért bizonyítások színvonalát.Másfelől éppen ezek a filozófusok készítették elő a terepet – talán akaratlanul is – a scientisták és az ateisták számára.
2. A tudomány születése
Jáki hatalmas munkásságának egyik legszebb eredménye: a tudomány sok halvaszületése után az igazi születés a kereszténység segítségével jött létre. Ezzel kapcsolatos vizsgálatai két fő kérdésre összpontosultak: 1. Miért igaz az hogy a nagy, nem keresztény világvallások képviselői sorra elbuktak a (természet)tudomány kifejlesztése terén? 2.Miért a keresztény nyugat hozta létre a modern tudományt? Ehhez definiálnia kellett a modern tudomány fogalmát, amelyet Jáki – helyesen – a három Newton-i mozgástörvényből származtat. Ebből születtek az entrópiatörvények, majd a gőzgép és az ipari forradalom további csodái.
Jáki tehát a modern tudomány “élveszületését” – más szóval a keresztény gondolatkörben történt születését – a mozgástörvények felfedezéséhez köti. A tehetetlenségi törvényt a katolikus Buridanus fedezi fel és Sorbonne-iiskolája illeszti mind a fizika rendszerébe, mind a teremtéstörténetbe. A hatás-ellenhatás törvénye először Descartes-nál jelenik meg, míg e kettőt, az erőtörvénnyel kiegészítve, Newton foglalja össze Principiájában. Ebből könnyen levezethető a nyugati keresztény, napjainkra sajnos már nagyrészt elkereszténytelenedett kultúra technológiai fölénye.
Miért alakult ez így?Első lépésben Jáki áttekinti a nagy ókori kultúrákat (India, Kína, Babilon, Egyiptom, Görögország), amelyeket a ciklikus univerzum modell, az örökös visszatérések ideája uralt. Kimutatja, hogy ezekből a modellekből csak úgy árad a pesszimizmus és a csüggedés; hogy is lehetne ez másképp, amikor a lét egy óriási taposómalomba van zárva. Ezekben a kultúrákban mindenütt vannak olyan tudományos lépések, amelyek a modern tudomány felé mutattak, de ezeknek a lendülete hamar elfogyott.Ez a “tudomány” egyikükben sem vált olyan öngerjesztő vállalkozássá, amelyben minden felfedezés újabb felfedezéshez vezet. Hová erőlködjenek, ha minden ugyanúgy fog történni a következő ciklusokban?
Jáki külön figyelmet szentelt a ciklikus modell nagy képviselőjének, Nietzschének, konkrétan az örök körforgás vonatkozásában végzett gondolatkísérleteinek. Ő odáig ment,hogy a ciklikus univerzum eszméjét nemcsak tudományos eredménynek, hanem egyenesen a tudomány sarkkövénektartotta. Ennek bizonyításához elkezdett fizikát tanulni (!), és humángondolkodó létére nekiment az entrópiatörvényeknek. Ezek ugyanis erősen szemben állnakaz örök körforgás eszméjével. Nos, elképzelhető az újdonsült “fizikus” szánalmas botladozása a számára idegen területen. Viszont durva tévedései gerjesztették gondolkodásának tragikus, sőt nihilista vonásait. Szemben az örömteli keresztény perspektívával, ahol egyenes út vezet a teremtéstől a beteljesedésig.
Az iszlám nem ciklikus univerzumban gondolkodik, így fennmarad a kérdés: miért nem az iszlám alkotta meg a modern tudományt, hiszen ráadásul közel volt – időben is, térben is – az első mozgástörvények felfedezéséhez. Jáki ennek a kérdésnek több tanulmányt és egy könyvet is szentelt Ezek sajnos alig ismertek hazánkban (pl: Jézus, iszlám, Tudomány, Való világ alapítvány, 2002.).
A rövidség kedvéért induljunk ki abból, hogy a Korán számtalan helyen eltanácsol a természet vizsgálatától, mint az isteni rendbe való beavatkozás kísérletétől. Ha lennének stabil természeti törvények, azok gúzsba kötnék Allah mindenhatóságát. Ha mégis vannak stabilnak látszó “törvények”, azok bármikor változtathatók Allah által. Még XIV. századi nagy gondolkodójuk, Ibn Haldun is így ír: “A fizika problémái nem fontosak számunkra sem vallási ügyeinkben, sem megélhetésünkben. Ezért nem kell foglalkoznunk velük.”
Mindazonáltal, még jóval Ibn Haldun előtt, a X. században kettéválik az iszlám: mutalizitákra és mutakallimokra. Az előbbiek orthodox módon csak Allah jogait ismerték el,míg Allah gondolkodását számunkra kiismerhetetlennek, beleláthatatlannak deklarálták. A mutakallimok, élükön a két talán legnagyobb gondolkodójukkal, Averroessel és Avicennával, el próbálták ismertetni az ész jogait, mindazonáltal ezt állandóan takargatva az ortodoxok elől, félve akár fizikai retorzióktól is. A mutakallimok a görög tudománytszívták magukba, a ptolemaioszi, majd arisztotelészi csillagászat eredményeit, ami bezárta őket a panteizmus és az örökös visszatérés tanának a hálójába. S ezért, noha Avicenna közel volt a tehetetlenségi törvény felismeréséhez, nem jutott el annak rendszerbe foglalt kimondásához, s így annak bizonyításához sem, hogy a természet autonom, működéséhez nincs szükség Allah állandó belenyúlására, folyton változó szabályok szerinti működtetésére. Jáki szerint ez jelentette a muszlim gondolkodás végleges lemaradását a tudománytól, valamint a belőle kihozható praktikus eredmények megismerésétől. Statisztikák sora mutatja ennek az igazságát: Ibn Haldun után szinte eltűnt az iszlám “tudomány”, és máig jelentős lemaradásban van a nyugat tudományától. Összefoglalva: a hit és az értelem viszonyában lévő lényeges külöbség drasztikusan szétválasztja az iszlámot és a kereszténységet. Itt jutunk el XVI. Benedek pápáig és Jákinak a nála kimutatható hatásához.
3. Az első pápai beszéd és hatásai (Regensburg, 2009. szeptember 14.)
Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa visszafogott, de kristálytiszta elemzései az értelem és a hit viszonyára, azok időbeli változásaira összpontosultak.Ehhez Ratzingernek– (természet)tudományos hiányosságai miatt – megbízható forrásokat kellett maga mögött tudnia. Kézenfekvő, hogy ezeket a német tudósok munkássága mellett az általa személyesen is ismert Jáki Szaniszló eredményeiben találta meg.
XVI. Benedek egész pápasága alatt a vallások közötti párbeszéd híve volt. Mint pápa nem is tehetett mást, mégis ezen a téren érte a legtöbb támadás. Ennek megértéséhez célszerű megvizsgálni első pápai beszédét, amelyet régi egyetemén, Regensburgban tartott egyetemi kollégáinak és a diákoknak. A beszédet az egyetem régi nevéről Ratisbonne-i beszédnek nevezték el.
A beszéd címe: Hit és Értelem. Célja megadni e viszony történelmi áttekintését, bemutatva a pápa által képviselt keresztény álláspont elleni főbb külső és belső támadásokat, végül felvázolni a lehetséges védekezési megoldásokat, valamint az egyetemek szerepétezek kidolgozásában.
A beszédet XVI. Benedek annak a konkrét keresztény-muzulmán dialógusnak a keretébe helyezi, melyet Manuel II. Paleologue bizánci keresztény uralkodó és egy perzsa tudós folytatott 1390 körül. Ez nem meglepő, hiszen a keresztények elleni első komoly támadások az iszlám felől jöttek, és ennek indító okai az ész és a hit viszonyában lévő eltérések voltak. Jáki kimutatta, hogy az iszlám voluntarista és önkényes istene nem sok teret hagy az emberi értelemnek. Nagy gondolkodójuk, Ibn Hazm odáig megy, hogy Allahot a saját szava sem köti, és nem kell az igaz és a jó emberi kategóriák menténműködnie. Ezzel kizárják, hogy az emberi értelem bármíly szinten gondolkozhasson természetfölötti dolgokon,valamint a bármikor változható szabályok miatt a természet vizsgálatát sem tartották fontosnak. Igaz, hogy egyes gondolkodóik nagyobb szerepet szántak az emberi értelemnek, de még ezt is titkolni kényszerültek. Hol van ez attól a keresztény meggyőződéstől, amelyszerint az Isten a Logos, az értelem maga, és eszerint cselekszik is, továbbá az emberi értelem ebből származtatható és ugyanolyan ítéletalkotással dolgozik. (Ebből következik a bibliai üzenet és a görög gondolkodás törvényszerű találkozása, majd a kereszténységben való szintézise.) Ha ehhez még hozzávesszük a muzulmán véleményt Jézus istenségének a tagadásáról, megérthetjük Jáki atya véleményét: nem sok lehetőség van az iszlámmal folytatott párbeszédre.
Természetesen a pápa nem mondhat ki ilyent, de beszédének több eleme burkoltan ezt sugallja. Nehéz nem észrevenni, hogy az általa idézett Khoury dokumentumon túl Jáki ide vonatkozó írásai is hatással voltak rá.
A hatalmas felháborodás mind a nyugati médiában, mind az iszlám közírók részéről egyrészt mutatta a zsurnaliszták felkészületlenségét – tisztelet a kivételnek –, másrészt azt, hogy többségük mainstream, domináns véleményeket igyekszik alátámasztani és ezeknek megfelelő célokat szolgálni. (A domináns itt nem feltétlenül többségit jelent). Ez a többség nem törődik azzal, hogy a beszéd fő célja a hit-értelem viszonynak folyamatban való vizsgálata, a főbb de-hellenizációs irányzatok elemzése és új feladatok kitűzése. Az említett felháborodások csak az iszlám vonatkozásokkal foglalkoztak. Sok tucat európai és iszlám reakciót áttanulmányozva az a benyomás alakulhat ki, mintha a szerzők a globalizációs erők beintésére koncertben írták volna gyalázkodó és személyeskedő cikkeiket.
A pápa által a beszédben elemzett, a kereszténységet ért de-hellenizációs támadások közül egyet emelnék ki, amellyel kapcsolatban Jáki hatása nyilvánvaló Benedek pápánál. (Ennek nincs köze az iszlámhoz.)
A XIX. és XX. század liberális teológiájának egyik jellemzője, hogyösszhangba kívánja hozni a teológiát a “modern” természettudomány-centrikus gondolkodással.Ennek az irányzatnak kiemelkedő, iskolateremtő képviselője Adof von Harnack, akinek a nézeteivel Ratzinger diákkorában találkozott. Ez a teológia, Kant nyomán, azt felerősítve a tapasztalatok által igazolható igazságokra korlátozza magát. Egyfelől feltételezi, hogy az anyag, az anyagi világ matematikai struktúráknak felel meg, és a belülről jövő matematikai racionalizmus lehetővé teszi annak a megismerését, másfelől elfogadja, hogy természeti igazságokra vagy tévedésekre vonatkozó döntő bizonyosságot csak tapasztalati kontrollon keresztül lehet szerezni. Nos, ez a matematika és az empirizmus közötti kötelező szintézis szinte kizárja a humán tudományokat a tudomány fogalmából, végül pedig kizárja Isten kérdésének – mint nem tudományos kérdésnek – a vizsgálatát.
Az ehhez símított liberális teológia Jézust megfosztja istenségétől (egy erkölcshirdető prófétának beállítva őt), és elveti a szentháromság tanát. A pápa beszédében rámutat ennek az elméletnek a végtelenül káros hatására, de a cáfolatokat nem fejti ki. Amiért biztos lehetett következtetéseiben, az Jákinak (és persze másoknak) a liberális teológia redukcionizmusa helytelenségéről és káros következményeiről szóló részletes elemzései.
Záró következtetés:
A Ratisbonne-I beszéd több fejezeténél is érzékelhető Jáki atya közvetlen vagy közvetett hatása. Jákinak a keresztény-iszlám relációra vonatkozó pontos és kemény elemzései lefinomítva jelennek meg a beszédben, de ez így is elegendő volt – szerintem – ahhoz, hogy hozzájáruljanak a globalizáló erők felháborodáshullámához, ami – véleményem szerint – oda vezetett, hogy XVI. Benedek megvált trónjától.
|
|
Dátum: 2020. January 09. Thursday, 09:25 Szerző: realzoldek |
|
|
|
|
| |
|
Átlagolt érték: 0
Szavazat: 0
|
|
| |
|
|
|
|
