Dr. Stróbl Alajos javaslata a villamos művek privatizációjára.
Dr. Stróbl Alajos, 1996. július 15 –én tette közzé a
Időszerű gondok a villamosenergia-iparban
című dolgozatát:
Idézet a dolgozat: 2.Privatizáció részéből:
„…. A fő gond idén nyáron nem a hátrom kis erőmű, hanem az MVM Rt. privatizációja. Itt
kellene jó koncepciót alkotni a maximális bevétel érdekében (miniszteri cél) vagy a jó és olcsó működés érdekében (szakmai cél). A sok lehetőség közül nézzünk néhányat.
A) változat („úgy, mint eddig”) Próbáljuk meg eladni az MVM Rt.-t úgy, mint tavaly, az első fordulóban próbáltuk: OVIT-tal, Pakssal együtt. Az egyetlen különbség lehetne például az, mint az idei privatizációknál, azaz ne legyen egyértelműen kötelező feltétel, hanem adjunk nagyobb szabadságfokot a vállalkozóknak. Vahet MVM Rt.+OVIT Rt. együttesből részvényt, vehet Paksi Atomerőműből Rt. ből is (persze szabott mennyiséget). De persze vehet az együtt maradó hármasból is arányosan. Döntsön a vevő, majd az eladó gondolkodik az ajánlatokon, hogy milyen szerkezetben juthat bevételhez.
B) változat („szervezéssel”) Próbáljuk meg előbb szervezéssel szebb képet festeni Legyen például holdingok szervezete. Középen legyen a fő holding, a csúcsszerv, a nem eladható 50-60 ember, a vagyonkezelő. Alatta legyen három társaság vagy alholding.
· szállító társaságként az MVM Rt.+OVOT RT.,
· termelő társaságként a Paksi Atomerőmű Rt.,
· alholdingként az összes el nem adott erőmű és bánya.
Az utóbbiban összevonható egy-egy csoportba az összes erőmű és az összes bánya. Ezzel a három rész külön-külön is értékesíthető. A szállító társaság 49%-ának megfelelő, mondjuk kb. 25 Mrd Ft-ért akár négyszeres felárat is ígérhet a hatalomra áhítozó, irányításra képes szakmai befektető. Ezzel teljesülhet az állami cél, a maximális bevétel. Aztán a többiért is lehet majd valamit kapni. S ami a lényeg, fennt maradhat még egy kis állami bürokrácia jó fizetésekkel a „magyar érdekek” felügyeletére és óvására.
Szóval lehet itt még választani, nyár végére lehet még új elképzelésekkel foglakozni. Persze csak az illetékeseknek, az eladónak, az államnak. Hiszen egyelőre minden megmaradt az államé (ÁPV RT.) a kis önkormányzati tulajdonon kívül, de ők úgysem szólnak bele - meg sem kérdezik őket. A vevőknek persze minden bizonnyal sokkal határozottabb elképzeléseik vannak, mivel itt az utolsó alkalom a m agyar villamosenergia- ipar végleges megszerzésére. A cél a fő irányító, ill. a legnagyobb áramtermelő megkaparintása. Ez már komoly stratégia sőt, politikai kérdés, de - valljuk be – nemzeti is.
A gond azonban halmozódhat. Kérdés, hogy „szakmai” vagy „ pénzügyi” befektetőknek kínálhassuk részvényeinket. Esetleg adott arány szerint mindkettőnek. Szakmai befektetők már ismerik a magyar helyzetet. A hatalomra persze a szakmai befektetők vágyakoznak jobban, különösen olyanok, akiknek már van áramszolgáltatójuk – nem is egy, nem is a leggyengébbek, inkább a legerősebbek -, akiknek már van erőművük és építési ígéretük – nem is egy, nem is a legkisebb. Akisebbek ezt aztán azonnal észrevették, és tiltakoznak. Elvben joggal. Ha versenyt akarunk , akkor nem lehet egy cég a termelő, a szállító és a szolgáltató, nem uralkodhat egy idgen nyelvű új MVMT. Kérdés azonban, hogy van-e és lesz-e verseny a m agyar villamosenergia-iparban. Úgy, ahogy a törvényalkotó honatyák gondolták – minimális szakmai ismeret nélkül.
Cél lehet tehát, hogy ne szakmai, hanem pénzügyi befektetők – pl. bankok – vásároljanak részvényt. Lehetőleg többen, több helyről idesandítva. Van azonban olyan gyanú is, hogy a nagy befektetők már régen bennt vannak a bankszakmában is, tehát nem lehet őket egyszerűen átejteni.
Idén nyáron még ki kell írni a villamosenergia-rendszer központi társaságainak a privatizációját is, s a három megmaradt társaságnál a nemzeti célokat kellene előtérbe helyezni a júliusi és augusztusi várható nagy forróságban. Reméljük, az illetékes fejek hidegek maradnak…”
